“Ad-fessa dó airscélae na macraide i nEmain.”
/Táin Bó Cuailnge/

A kelta nyelvek besorolása közvetett módon egy XVIII. század végén élt angol származású köztisztviselõ - az ógörög és latin nyelvvel is foglalkozó - Sir Daniel Jones nevéhez fûzõdik. Az amatõr nyelvész Indiában elsajátította a szanszkrit nyelvet. 
Ezt összevetve a latinnal és az ógöröggel, érdekes megállapításra jutott. 
A három nyelv szókincse, tövei, ragozása, végzõdése és nyelvtani rendszere meglepõ hasonlóságokat mutatott,
amibõl Jones azt a megállapítást vonta le, hogy a három nyelv közös õsre vezethetõ vissza. 
Ez a korszakalkotó felfedezés szolgált alapjául annak a kutatásnak, ami az európai nyelvek alaposabb vizsgálatához vezetett. Kiderítették, hogy az Európától Indiáig használt nyelvek, a germán, kelta, szláv, az indiai, a pakisztáni és az iráni is feltételezhetõen ugyanarra a közös õsnyelvre vezethetõk vissza. 
A nyelvcsaládot indoeurópainak (német nyelvterületen indogermánnak) nevezték el (A térség népei között akadtak azonban olyanok is, melyek nyelve nem tartozott bele ebbe a családba. 
Ezek a baszk, a finn, a lapp, az észt és a magyar.).
A nyelvészek szerint az õsnyelvet kb. 6000 évvel ezel?tt beszélték. 
Születtek kísérletek a nyelv rekonstruálására is, a legrégebbi írott források összevetésével. 
(Ennek eszközei voltak a szabályos hangmegfeleltetés (p - f), a hangváltozási szabályok és a hangrendszer). 
Megállapították, hogy az õsnyelvben három nem - hímnem, nõnem és semlegesnem - létezett. 
A fõneveknek nyolc esete volt, mely a késõbbi nyelvekben, például az óír nyelvben ötre csökkent. (Ezek az alany, a megszólító, a tárgy, a birtokos és a részeseset.)
Azok a találgatások, melyek az õsi nép élõhelyére vonatkoztak, nem vezettek eredményre.
A rokon szavak összevetésével hasonlóságokat találtak a mérsékelt égövi állatok és növények nevére, többek között a medvére, a farkasra, a rókára és bizonyos növényekre. Miután a tenger szavára nem találtak közös eredetet, azt feltételezték, nem tengerparti nép nyelve volt az õsnyelv. (Azonban más magyarázat is elképzelhetõ. 
Az atlantiszi eredetû népek, akik elmenekültek, elvándoroltak a kontinensrõl, szentként tisztelték a tengert. 
A tabuállatokhoz - a magyar nyelvben a farkas, a sertés és a nem magyar eredet? medve - hasonlóan lehetséges, hogy nem nevezték nevén a tengert.)
A hasonlóságok megállapítása után különbözõ ágakat különítettek el. 
A kelta nyelveket a latinnal hozták rokonságba, többek között a szenvedõ igealak -r végzõdése alapján. 

A kelta ágat kétféle felosztás szerint rendszerezték. Földrajzilag elkülönítettek szárazföldi (kontinentális) keltákat és szigeti keltákat. 

A szárazföldi kelták nyelve volt a gall, ami az V. században kihalt és a Nyugat-Római Birodalom bukásának idején is már szinte teljesen eltûnt a római befolyás következtében (a francia nyelvben felelhetõk még egyes szavak, fõként mezõgazdasági kifejezésekben.), 
az Alpok környéki leponti (ezt egyesek gall nyelvnek tartják, mások különállóként értelmezik), és a keltiber (ennél a nyelvnél mutatkozik a legnagyobb eltérés a kelta nyelvek között), amit Spanyolország északi részén beszéltek. Mindhárom kontinentális kelta nyelv kihalt.

A szigeti nyelveknek két nagy csoportját különítették el, a britet és a goidelt. 
A brit (kymri) nyelvek közé sorolják a walesit, a cornwallit és a bretont, a goidelhez a skót gaelt (ami a hegyi skótok nyelve, az erse), a manxt és az írt. (A skótok gaeleknek hívják az íreket is.) 

Egy másfajta felosztás az õsnyelv "kw" hangjára alapul. Ez a labioveláris hang különbözõképpen fejl?dött a britben és a goidelben. A Q-kelta nyelvekben a veláris elem (k), a P-kelta nyelvekben a labiális elem (w vagy p) maradt meg erõsebben (ez jól megfigyelhetõ az ír macc és a walesi map (fiú), a cía és a pwy (ki?), a cenn és a pen (fej), a cethair és a pedwar (négy) szavak között). 

A P-kelták közé sorolható a gall, a leponti és a brit, a Q-kelták közé a keltiber és a goidel nyelvek. 

A manx nyelv utolsó ismerõje 1975-ben halt meg Man szigetén, a cornwalli nyelv pedig csak a XVIII. század végéig élt. A welsh nyelvet azonban még ma is beszéli kb. 1 millió ember Wales területén, ahol az egyik hivatalos nyelvnek számít. Skót gael anyanyelv?nek kb. 60 ezren, ír anyanyelv?nek még ennél is kevesebben, kb. 30 ezren számítanak jelenleg. 
A Brit csoportba tartozó breton-t az angolszász megszállás idején, az V.-VI. században Délnyugat-Britanniából Bretagne területére, azaz a kontinensre áttelepül? brit kelták vitték át, és ma is beszélik kb. 800 ezren.
Írországban miután 1922.-ben megalakult az Ír Szabadállam, kötelez?vé vált az ír nyelv oktatása, bár a többség ma is a másik hivatalos nyelvet, az angolt beszéli. Az angol nyelv az íreknél a nagy éhínség idején, 1846 és 1849 között terjedt el ilyen nagymértékben, amikor a túlélés feltétele ennek a nyelvnek az ismerete és használata volt. 
Írásban az inzuláris, vagy szigeti bet?típust használták, ami a latin ábécén alapult

Az inzuláris betûtípus: 

A kora középkorban volt elterjedve Britanniában és Írországban, azonban a késõ középkortól, miután a normannok átvitték a kontinentális bet?ket Britanniába, már csak az írek használták, egészen az 1950-es évek elejéig. 
Ma már elég kevés esélyük van a még élõ kelta nyelveknek a túlélésre, ám a mítoszok és a legendák valószín?leg még életben tartják azokat a régi hagyományokkal együtt